Szomorú szívvel értesültünk egykori kollégánk, Gyömörei Lajos halálhíréről. Fekete zászló lobog a Vill-Korr bejárata fölött. Lajos bácsi rengeteg fiatalnak segített a szakma tanulásában, olyanoknak is, akik ma már szerelésvezetők. 71 éves volt. Gasztonyi Péter is sokat dolgozott vele, a többi mellett a biatorbágyi Aldi-központ építésénél. Ennek a beruházásnak az emlékével idézzük fel Lajos személyét.
(A történet a Vill-Korr éveit és munkáit bemutató kötetben – 30+1 Fénnyel írt történet – olvasható, mégpedig a 2007-es fejezetben.)
Magyarországon sok szempontból úttörőnek számított a biatorbágyi Aldi építése is, ami az akkori legkomplexebb beruházása volt a Vill-Korrnak. A méretei pedig elképesztőek voltak: a 130 ezer négyzetméteren belül – mint ház a házban – állt egy 20 ezer négyzetméteres hűtőcsarnok, ahol mínusz foknál is hidegebb volt. Még nem volt ALDI Magyarországon, amikor „előretolt helyőrségként” az addigi leghatalmasabb és összetettebb logisztikai csarnokot építette fel a cég Biatorbágyon. A Vill-Korr számára is a komplexitás jelentette a legfőbb kihívást: hűtőcsarnok és logisztikai csarnok, iroda és külső alépítményi hálózat, sorompós beléptető rendszer, portaszolgálat, kaputelefon. Nem titok, hogy a Vill-Korr azt kérte az előkészítés során, hadd menjen ki a grazi Aldit tanulmányozni, mert hasonlót még nem csináltak. Majd a végeredmény – bár a győrieknek nem volt akkor még ehhez hasonló referenciája – sokkal szebb lett Gasztonyi Péter szerint a grazinál.
De nem borítja rózsaszín köd az emléket, a transzformátorállomás dolga ma is olyan gócpont a Vill-Korrnál, amit ha megnyomunk, kiserken belőle a méreg. Nyomjuk hát meg! „Máig állítom, hogy teljesen szándékosan tervezték félre, hogy minket próbára tegyenek, velünk kiszúrjanak – kardoskodik feltevésük mellett Gasztonyi Péter. – Osztrák tervezővel és műszaki ellenőrrel dolgoztunk, nem volt könnyű feladat együttműködni az illetővel. Megtervezték az Aldit egy traszformátorállomással, aztán hamar kiderült, hogy kettő kell. Csakhogy nem tudtunk velük zöld ágra vergődni azzal kapcsolatban – amit egy laikus is megért –, hogy ez esetben mindenből duplaannyi kell. Kétszer annyi kábeltartószerkezet és kábel, elosztó, dupla főelosztó – pedig már az alapvállalás is hatalmas volt, s igen komoly teljesítményt követelt. Ennek ellenére ők nem szerették volna pótmunkaként elfogadni, ingyen akarták a bővített hálózatot. Sokat harcoltunk emiatt.”
Az óriási, vasbeton szerkezetű csarnok egy olyan nagy ház, amiben van egy kicsi. De a „kicsi” relatív, mert a belső csarnok 20 ezer négyzetméteres, és legfőbb jellemzője, hogy mínusz 20 fokosnál is hidegebb. A Vill-Korr természetesen addig is rendszeresen használt hidegtűrő szerkezeteket, de a mínusz 20 fok alatti tartományra akkoriban nem is gyártottak itthon alkatrészeket.
„Speciális szerelést igényelt, olyan lámpatestet, szekrényt, elosztókat kellett beszerezni, amik ezt a hőfokot bírják, nem beszélve a tűzjelző rendszerről, a riasztókról, a kamera megfigyelő rendszerről. Erre minősített elektronikai termékeket nem gyártottak itthon, nagyon nehéz volt beszerezni. Iszonyú sok elosztóra volt szükség, készült például százhúsz darab kamionbeálló, és mindegyiknek külön rámpaelosztó kellett, ezek akkorák voltak, mint az iroda ajtaja. S volt valami, amit se előtte, se utána nem csináltunk, és szerintem máshol sem igen létezik. Az összes kismegszakítónak külön felügyelete volt, tehát ha valamiért elment egy kismegszakító – mert valaki mondjuk rossz szerkezetet dugott be valahova – a központi ember látta a felügyeleti központból, hogy az adott kapuelosztónál, az adott jelzésű áramkör kismegszakítója a ludas. Máshol a csoportokat felügyelik, nem látják egyszerre mind a több ezer kismegszakítót.” Ennek a programozása, az épület-felügyeleti rendszer kiépítése a Vill-Korr feladata volt, a gépészeti rendszerek, a világítás, az erőátvitel, s mindennek az összehangolása mellett” – emlékezik Gasztonyi Péter.
Ráadásul egy hatalmas csarnoknak nem lehet kicsi irodaszintje, nem is akármilyen: az álpadló alatt futottak a kábelek. „Előszeretettel pécéztek ki minket a műszaki ellenőrök, mert ha volt egy picike kis hullám a lefektetett kábelben, újra kellett az egészet fektetni. Ezek öklömnyi vastagságúak voltak és az volt a követelmény, hogy nyílegyenesen fussanak, s mindenre merőleges legyen az egyébként több tízkilométernyi köteg a strukturált hálózat alatt.”
A projektnek három szerelésvezetője is volt: Bodó Ferenc, Sepovics Attila és Gyömörei Lajos.
„Szegény Lajos bácsi rosszul lépett és kiment a bokája, talán el is tört, nem tudott lábra állni. Beültettem a Mitsubishibe és hazahoztam Győrbe, hogy bevigyem a kórházba. Szereztem egy tolószéket, s ahogy ült, elöl az addigra teljesen megdagadt lába ki volt támasztva. Ahogy indultunk fel a lifttel, a liftajtó két oldalról rácsukódott a bokájára. Jajgatott szegény, lehet, hogy valami csúnyát is mondott.” Lajos bácsi, nyugodj békében!